Ha a hordozás eredetét akarjuk meglelni, sokkal korábbra és messzebbre kell visszanyúlnunk, mint az emberi faj kialakulás és az ember világa. Tudva lévő, hogy az ember az állatvilágból fejlődött ki, így a hordozás gyökereit is ott kell keresnünk. Nézzük hát meg, hogyan is gondozzák utódaikat az állatok!
Utódgondozás szempontjából a biológia két nagyobb csoportot különböztet meg: szakaszosan gondoskodó állatokat, melyek hosszabb-rövidebb időre magukra hagyják kicsinyeiket, hogy pl. élelem után kutassanak, illetve folyamatosan gondoskodó állatokat, amelyeknél legalább az egyik szülő szünet nélkül az utódok mellett tartózkodik.
Egy másik felosztás szerint vannak fészeklakó állatok (pl. énekesmadarak, bizonyos kistestű emlősök), melyek kicsinyeiket egy állandó, védett helyen, fészekben, odúban nevelik, míg azok elég érettek lesznek ahhoz, hogy elhagyják a biztos menedéket. Ezen állatok kicsinyei alig tudnak mozogni, szemeik és hallójárataik zárva vannak születésükkor. Jellemzően csupaszon jönnek világra és egy biztonságos fészek melegére és védelmére van szükségük a túléléshez.
A következő csoportot a fészekhagyó állatok alkotják (pl. nagytestű növényevő emlősök), melyek szinte folyamatos mozgásban vannak, és legfeljebb az utódok megszületéséig telepednek le, ezért ezeknek az utódoknak olyan éretten kell világra jönniük, hogy rögtön követni tudják szüleiket. Az ő utódaik pszichológiailag és anatómiai tekinteben is különböznek a fészeklakóktól : születésüktől fogva hallanak, látnak és szaglásuk is megfelelően fejlett, testüket szőr fedi. Kezdettől fogva tökéletesen és koordináltan mozognak. Az utódok szorosan követik anyjukat és az anyaállat is fenntartja a szoros kapcsolatot kicsinyével.
Végül vannak a hordozott állatok (pl. erszényesek, főemlősök), akik ugyan éretten jönnek világra, érzékszerveik működőképesek, testüket is szőr borítja, de önmagukat ellátni még képtelenek, így őket a szülők – életmódjukból kifolyólag –saját testükön viszik magukkal mindenhova.
Legszemléletesebb és legismertebb példa a hordozott állatokra a majomgyermek, aki anyjába kapaszkodva fedezi fel a világot újszülött korától kezdve:
Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről ezt a jelenséget, mert logikus magyarázatot ad arra, hogy az ember miért tartozik a hordozott egyedek csoportjába!
A majomkölykök – bár anyjukat születésük után nem tudják követni – karjaikkal és lábaikkal anyjukba kapaszkodva „utaznak” rajta mindenhova. Ezt anatómiai és pszichológiai adottságaik teszik lehetővé számukra: a kissé hajlított lábuk és kezük segítségével biztos fogást találnak anyjuk bundájában. Az első időkben folyamatos és közvetlen testkontaktusban van egymással anya és kölyke, hisz ha ilyenkor a kicsi valamilyen okból elmarad anyjától, életveszélyes helyzetbe kerülhet.
Mivel a majmok, azon belül is legközelebbi rokonaink, az emberszabásúak is a hordozott állatok csoportjába tartoznak, így a törzsfejlődést tekintve nem férhet kétség ahhoz, hogy az első – már az emberi fajhoz tartozó – elődeink is magukkal, magukon hordozták utódaikat. Az első erre vonatkozó leleteket kb. 4,5 millió évvel ezelőttre nyúlik vissza.
De a közvetlen őseink számára is megkerülhetetlen volt – életmódjukból kifolyólag- hogy újszülöttjeiket folyamatosan magukkal vigyék. A vadászó és gyűjtögető életmód azt jelentette, hogy az ősemberek állandóan mozgásban voltak élelem után kutatva és így a gyermekeiket sehol sem hagyhatták magukra, különben azok gyorsan a ragadozó állatok zsákmányává váltak volna. Íg magától értetődő és szükséges volt, hogy a szülők gyermekeiket mindenhová magukkal vigyék, hordozva, hisz csak így tudtak vadászni, gyűjtögetni.
Amikor az ember – kb. 10-12.000 évvel ezelőtt - fokozatosan letelepedett, válhatott először lehetővé, hogy utódaikat szüleik egy időre biztonságban hátrahagyhatták.
Amikor az ember – kb. 10-12.000 évvel ezelőtt - fokozatosan letelepedett, válhatott először lehetővé, hogy utódaikat szüleik egy időre biztonságban hátrahagyhatták.
Bár ekkortól már nem volt döntő fontosságú az anya testközelsége az életben maradás szempontjából, az évmilliók alatt kifejlődött és genetikailag rögzült reflexek nem hunytak ki.
Az embergyermek a főemlős kölykökhöz képest meglehetősen éretlenül születik. Ugyan szeme már nyitva, és az állatvilágban a legnagyobb aggyal rendelkezik, de agya, idegrendszere mégis éretlen, fizikai képességei pedig messze alulmaradnak a többi főemlős kölyökéhez képest. Születése után viszont rövid időn belül hihetetlen fejlődésnek indul, kb. egy éves koráig tehát egyáltalán nem olyan tempóban fejlődik, ahogy azt egy érett utódú főemlőstől várnánk. Ennek a rendhagyó, rövid ideig tartó, intenzív fejlődésnek egy sajátos evolúciós kompromisszum az oka. Ez dióhéjban arról szól, hogy miután az ember kiemelkedően nagy aggyal rendelkezik, arányosan szokatlanul nagy koponyára van szüksége. Azzal viszont, hogy őseink felegyenesedtek, és kétlábon járó élőlényekké váltak, olyan formán alakult át a csípőjük, hogy a szülőcsatornán már nem fért volna át egy érett agyat tartalmazó koponya. Az ember ezért kénytelen idő előtt, éretlenebbül világra hozni gyermekeit. Ez az „idő előtt” R. D. Martin főemlősöket kutató zoológus számításai szerint 12 hónapot jelent, tehát szerinte ha az embernek nem kéne éretlenül megszületnie, 21 hónapot töltene az anyaméhben. Ez a 12 hónap fejlődési tempóját tekintve tehát a méhen belüli fejlődés ritmusát követi, ezt követően pedig már határozottan főemlős módjára cseperedik tovább az embergyerek. 12 hónapig viszont olyannyira védtelen és önállótlan, hogy folyamatos gondoskodásra szorul. Az ember biológiai szempontból nem fészeklakó élőlény, ezért más módon kell megoldania ezt a folyamatos gondoskodást. Ezért választotta távoli rokonaihoz hasonlóan azt, hogy testén hordozza kicsinyeit mindaddig, amíg elég önállóvá válnak, és tette ezt évmilliókon keresztül.
A közel 50 millió éves hordozáshoz való alkalmazkodást próbálja tehát az ember mégis az utóbbi 1-2 évszázaddal szembeállítani és elnyomni, amikor a gyermekeiket távol a testüktől babakocsiba, kiságyba, külön szobába teszik.
Szerencsére egy újszülött ösztönei még erősen működnek. Amikor egyedül hagyják, valódi halálfélelmet érez és sírni kezd. Azt, hogy ő nincs életveszélyben, még nem érti. A túlélő ösztöne azt diktálja, hogy sírásával magához hívja a gondozóját, aki felveszi és megvédi őt. Tekintsük át, hogy milyen ősi reflexekkel rendelkezik még egy újszülött, amelyek arra utalnak, hogy az ember hordozásra termett:
Az ember viselkedése - a humánetológusok és evolúciós pszichológusok szerint - nem különbözik alapvetően az állatok magatartásától. A mi reakcióinkat is a környezeti hatások és az öröklött tényezők kölcsönhatása alakítja. A csecsemők magatartását megfigyelve könnyebben fedezhetők fel az öröklött elemek. Ezek egyik csoportját reflexeknek hívjuk. A reflexek olyan viselkedési válaszok (reakciók), amelyeket egy meghatározott inger vált ki, és minden esetben hasonló a megjelenésük. Funkciójuk valószínűleg az, hogy segítsék a kisbabát élete első napjaiban, amikor még nem nyílik alkalma arra, hogy a legfontosabb viselkedési reakciókat megtanulhassa.
1. A sírás: A legismertebb, leggyakrabban előforduló és legtovább fennmaradó reflex a sírás. A babának ez az egy kommunikációs eszköze van arra, hogy a külvilággal tudassa, ha valamivel nem elégedett. Ha egy újszülöttet lefektetünk, magára hagyunk, előbb-utóbb sírni kezd, amit mindaddig folytat, míg karunkba nem vesszük, s ki nem elégítjük az igényeit (közelség, éhség, félelem). A hordozott babák kimutathatóan kevesebbet sírnak.
2. Moro reflex (átkaroló reflex): A reflexek közül talán legismertebb a Moro-reflex, amely felfedezőjéről, Ernst Moro gyermekgyógyászról kapta a nevét. Egyike az anyaméhben kialakuló legelső reflexeknek, vészjelző és életmentő szerepe van (nagy jelentősége van az első lélegzetvételben is). Kb. a terhesség 5-9. hetében jelenik meg. A baba ekkor még a tipikus embrió-tartásban gubbaszt. Még nincs izomzata, amivel el tudna futni a veszély elől, tehát minden stresszt okozó benyomásra megmerevedve, egész testével reagál.
A Moro-reflex akkor lép működésbe, amikor a csecsemő úgy hiszi, hogy leesett valahonnan, például, amikor hirtelen hátradől.
Ha megijed vagy a legkisebb dolog is éri, úgy reagál e reflex első fázisában, hogy fejét, karjait és lábait hátracsapja, (amolyan "kisjézus" tartásba) és mély lélegzetet vesz, hogy azután a reflex második fázisában hirtelen összezárja testének középpontján, és egész testét esési helyzetben feszíti meg.
Mivel ez a viselkedés a születés pillanatában is megfigyelhető (és nagyjából két-, legkésőbb 4 hónapos korra - az idegrendszer fejlődésével - el is tűnik), semmi kétség afelől, hogy öröklött magatartási válaszról van szó.
Azoknál az állatoknál, melyek kölykeiket magukon hordozzák, a Moro reflex akadályozza meg, hogy az állatcsemeték leessenek anyjukról. Nem véletlen tehát, hogy a fejlődésbiológusok emiatt úgy tekintik, hogy valaha az ember is hordozott lény volt.
Az ember viselkedése - a humánetológusok és evolúciós pszichológusok szerint - nem különbözik alapvetően az állatok magatartásától. A mi reakcióinkat is a környezeti hatások és az öröklött tényezők kölcsönhatása alakítja. A csecsemők magatartását megfigyelve könnyebben fedezhetők fel az öröklött elemek. Ezek egyik csoportját reflexeknek hívjuk. A reflexek olyan viselkedési válaszok (reakciók), amelyeket egy meghatározott inger vált ki, és minden esetben hasonló a megjelenésük. Funkciójuk valószínűleg az, hogy segítsék a kisbabát élete első napjaiban, amikor még nem nyílik alkalma arra, hogy a legfontosabb viselkedési reakciókat megtanulhassa.
1. A sírás: A legismertebb, leggyakrabban előforduló és legtovább fennmaradó reflex a sírás. A babának ez az egy kommunikációs eszköze van arra, hogy a külvilággal tudassa, ha valamivel nem elégedett. Ha egy újszülöttet lefektetünk, magára hagyunk, előbb-utóbb sírni kezd, amit mindaddig folytat, míg karunkba nem vesszük, s ki nem elégítjük az igényeit (közelség, éhség, félelem). A hordozott babák kimutathatóan kevesebbet sírnak.
2. Moro reflex (átkaroló reflex): A reflexek közül talán legismertebb a Moro-reflex, amely felfedezőjéről, Ernst Moro gyermekgyógyászról kapta a nevét. Egyike az anyaméhben kialakuló legelső reflexeknek, vészjelző és életmentő szerepe van (nagy jelentősége van az első lélegzetvételben is). Kb. a terhesség 5-9. hetében jelenik meg. A baba ekkor még a tipikus embrió-tartásban gubbaszt. Még nincs izomzata, amivel el tudna futni a veszély elől, tehát minden stresszt okozó benyomásra megmerevedve, egész testével reagál.
A Moro-reflex akkor lép működésbe, amikor a csecsemő úgy hiszi, hogy leesett valahonnan, például, amikor hirtelen hátradől.
Ha megijed vagy a legkisebb dolog is éri, úgy reagál e reflex első fázisában, hogy fejét, karjait és lábait hátracsapja, (amolyan "kisjézus" tartásba) és mély lélegzetet vesz, hogy azután a reflex második fázisában hirtelen összezárja testének középpontján, és egész testét esési helyzetben feszíti meg.
Mivel ez a viselkedés a születés pillanatában is megfigyelhető (és nagyjából két-, legkésőbb 4 hónapos korra - az idegrendszer fejlődésével - el is tűnik), semmi kétség afelől, hogy öröklött magatartási válaszról van szó.
Azoknál az állatoknál, melyek kölykeiket magukon hordozzák, a Moro reflex akadályozza meg, hogy az állatcsemeték leessenek anyjukról. Nem véletlen tehát, hogy a fejlődésbiológusok emiatt úgy tekintik, hogy valaha az ember is hordozott lény volt.
Az alábbi videón egy neurológiai vizsgálaton váltják ki a reflexet. A babát hanyatt fektetik, kezeit összefogják a mellkasa előtt, ülő helyzetbe húzzák, majd elengedik, mintha hanyatt dőlne:
3. Palmaris (fogó) reflex: fogó reflex veleszületett képesség. Ha megérintjük a gyermek tenyerét, ujjacskáival rögtön megmarkolja a miénket. Az ilyen mozgások az első 8 hétben még ösztönösek és akaratlanok. A fogás nagyon erős, akár a saját súlyát is képes megtartani a pici, majd minden előjel nélkül elengedi a szorítást. Általában négyhónapos kor körül szűnik meg a fogóreflex.
A fogó reflex a mama és a baba közötti kötődést erősíti.
Anatómiai bizonyítékok is rendelkezésre állnak, melyek arra utalnak, hogy az ember hordozott lény, erről bővebben az Újszülött hordozása című posztban olvashatsz. Ezen belül a csípőfejlődésnek külön bejegyzést szentelek.
Felhasznált irodalom:
Cole, M. & Cole, S.: Fejlődéslélektan. Osiris, Budapest, 2003.
Fettweis, Ewald: Hüftdysplasie. Sinnvolle Hilfen für Babyhüften
Kirkilinois, Evelin: Bindung stärkt: Emotionale Sicherheit für Ihr Kind - der beste Start ins Leben
Kirkilinois, Evelin: Ein Baby will getragen sein
Manns, Anja; Schrader, Anne Christine: Ins Leben tragen
http://www.olbebaba.hu/
.
Hermann Imre kimutatta, hogy a csecsemőt mozgató örökletes viselkedési minták az egész fajra jellemzőek, ez a megkapaszkodás ösztöne. Legfontosabb szerve a kéz, cselekvésben való megjelenése pedig a fogó reflex. A normális csecsemők 97%-ánál kimutatható ez a reflex az első 4-5 hónapban. Általában akkor marad abba, amikor a kézmozgatás és a látás összerendeződése el nem éri azt a szintet, hogy a csecsemő valóban képes fogni. Megfigyelések szerint bár ez a csecsemőkor végén kialszik, bizonyos esetekben (fogorvosi szék karfája) újra előjöhet.
Anatómiai bizonyítékok is rendelkezésre állnak, melyek arra utalnak, hogy az ember hordozott lény, erről bővebben az Újszülött hordozása című posztban olvashatsz. Ezen belül a csípőfejlődésnek külön bejegyzést szentelek.
Felhasznált irodalom:
Cole, M. & Cole, S.: Fejlődéslélektan. Osiris, Budapest, 2003.
Fettweis, Ewald: Hüftdysplasie. Sinnvolle Hilfen für Babyhüften
Kirkilinois, Evelin: Bindung stärkt: Emotionale Sicherheit für Ihr Kind - der beste Start ins Leben
Kirkilinois, Evelin: Ein Baby will getragen sein
Manns, Anja; Schrader, Anne Christine: Ins Leben tragen
http://www.olbebaba.hu/
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése